Demokratikus iskola… Ez elég szokatlanul és izgalmasnak hangzik. Hogyan működik a gyakorlatban? Hamarosan kiderül, mert két napig a FREIWÄRTS suliban vendégeskedtem.
A bejáratnál gyorsan átveszem a benti cipőt – itt ez a szokás – és már bele is csöppenek a reggeli körbe, amellyel a nap indul. Ennek során megbeszélik az aktuális ügyeket: ki van itt, ki hiányzik, ki takarít a ruhatárban? A gyerekek megtudják, hogy pingpong tanfolyam indult, amelyen megtanulhatják a szervát és a lecsapást. A nagyok gyorsabban végeznek a reggeli körrel, de a kicsiknek tovább tart, ugyanis sokat fecsegnek, ahogyan a felsős Mona elmeséli, akivel rögtön az elején összebarátkozunk.
Röviddel fél tíz előtt a diákokat összegyűjtik a nap első tanórájára. Erika, az iskola vezetője és alapítója végigjárja a termeket és az iskolaudvar minden zugába benéz, míg minden diákot nem figyelmeztetett. Néhányan még nem ismerik az órát és nem tudják pontosan, mikor kezdődik az óra. Mások pedig úgy elmerültek a játékban, hogy elfeledkeztek az idő múlásáról. Engem is magával visz, mert elnéztem a termet, és rossz helyen ülök.
A reggeli program a „Sing together“ (énekeljünk együtt!). A gyerekekkel és Erikával együtt egy olyan dalt fújok, amit nem ismerek. A résztvevők egyike kérte. Erika biztosít arról, hogy nem gond, hogy nem tudok énekelni: a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Erre megemberelem magam. A bal oldalamon ülő kislány oda-odanéz, hogy tényleg együtt éneklek-e a többiekkel. Erika a dal végén felteszi a kérdést: „Miért >>Thank you<< a dal címe? Miért mond köszönetet Lena az őt ért csapásokért?”. A gyerekek elgondolkoznak. Talán azért, mert ezek megerősítik őt. „Ezt énekli: I am stronger now“ – mondja egy kislány. „Azaz erősebb vagyok”. A többiek bólogatnak.
A számok birodalma
Az éneklés után közvetlenül a „számok birodalma” szerepel az órarendben. Ma csak a kicsi Ilma vesz részt a foglalkozáson, mert a többiek betegek vagy még feltétlenül játszani szeretnének a barátaikkal, akiket a közelgő szünet miatt sokáig nem fognak látni. Ilma számfalat rajzol a táblára. A fal alapját sok-sok tégla alkotja; mindegyikre ráír egy számot. A két, egymás melletti téglán szereplő szám összege kerül a fölöttük levő téglára. A számfal és hasonló gyakorlatok segítségével Ilma közel kerül a számokhoz és játékosan megtanul összeadni. Hasonló a helyzet a keddenként esedékes „betűk birodalmával”, csak éppen ott a betűk és az első szavak kapnak főszerepet. Miközben Ilma és a tanítónő azt latolgatja, hogy fentről lefelé is fel lehet-e építeni a számfalat (az építészettől eltérően ez lehetséges, bár nehezebb), még egy kislány érkezik, aki szintén szeretne csatlakozni. Karina, a tanítónő megosztja velük a titkos tippet, hogyan lehet nehéz összeadásokat elvégezni: „Ha 9-hez akartok 5-öt adni, akkor képzeljetek a 9-es helyére egy 10-est. 10 meg 5 az 15. Ebből vonjatok le 1-et, mivel nem 10-esünk van, hanem 9-esünk.” Jó trükk.
De mást is tanulnak ma a lányok. Karina elmagyarázza az egyenlőségjelet, amelyet a valódi matematikusok használnak. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy mérleget: jobb és bal oldalon ugyanannyinak kell szerepelni. A római számok is sorra kerülnek, és Ilma felfedezi, hogy a neve betűi 1051-et jelentenek (M = 1000, L = 50, I = 1). Megállapítom, hogy bár sok betűből áll a keresztnevem, csak 500-at ad ki, mivel csak a D betű szerepel a római számok között – hát így jártam.
Faragás közben ülünk
A FREIWÄRTS iskolában naponta három-négy tanórát tartanak, de a heti órarend állandóan változik: előfordul, hogy a heti iskolagyűlésen új kurzusokat hagynak jóvá valaki kérésére, más foglalkozások pedig érdeklődés hiányában megszűnnek. Jelenleg a „Faragás” is a programban szerepel: a gyerekek bármit faraghatnak, ami eszükbe jut. Egyelőre nem tudják, mi sül ki belőle. Ahogyan jelen cikk írásakor még én sem tudom, hogyan alakul a kurzus. De akinek ihletre van szüksége, annak 50 darab, ötleteket és útmutatókat tartalmazó kártya áll rendelkezésére. Ezek alapján lehet például kanalat, mini pörgettyűt vagy például ruhafogast faragni. A legfontosabb szabály: faragás közben ülünk. És mindig a testünktől távolodó irányba faragunk.
A faragókurzust a srácok kezdeményezték, kérelmezték, majd az iskolagyűlés engedélyezte. Akárcsak a „Kísérletezést”. Vagy az „Access Bars” nevű, kézrátétellel foglalkozó kurzust. Ezt az egyik diáklány tartja, aki szeretné a többiekhez közel hozni ezt a módszert. De a kurzus népszerűsége már hanyatlóban van, valószínűleg hamarosan mások lépnek a helyére. Pillanatnyilag a spanyol az, ami nagyon népszerű, ezért heti három alkalommal is tartják, kezdő és haladó szinten. Péntekenként jön az iskolába az angoltanárnő, aki elsősorban egy-egyesben foglalkozik a diákokkal – mindenki megállapította, hogy így halad a legjobban az angoltanulással.
A kurzusok mindig a gyerekek igényeihez igazodnak. Azt kínálja az iskola, amire érdeklődés mutatkozik. Ennek megfelelően volt már programozás, vicckurzus, rajzolás és festés, bűvös kocka és általános műveltségi kurzus. A tanfolyamok vezetőinek nem kell klasszikus tanárszerepet betölteni, csak támogatólag vannak jelen – a gyerekek mindent önállóan sajátítanak el. Ők is vezethetnek kurzust, sőt ez itt kívánatos is: ha valaki ért valamihez, bátran továbbadhatja a tudását másoknak. Úgy működik, mint régen a pénz megjelenése előtti időkben a cserekereskedelem: neked van valamid, amit szeretnék – talán később valami mást tudok érte nyújtani. Így kialakul egy adok-kapok viszony. A tanórák menete nincs előre meghatározva, a résztvevőktől, a hangulatuktól, az aktuális érdeklődésüktől függően alakul és változik. A kurzusvezetők meglátják, hogy mi fér bele a fél- vagy egyórás foglalkozásba. A kurzusok ötletei nem a vezetőktől, hanem a gyerekektől származik, ugyanakkor a tanár és a diákok közötti párbeszéd során is előfordul, hogy közös pontokra találnak, amelyekből azután megszületik egy új téma ötlete. Bárki bárkivel egy csoportba kerülhet, nincsenek iskolai osztályok.
És mi van akkor, ha mondjuk valaki japánt akar tanulni, kérdezem Karinától. Akkor az adott tanulónak kérvényt kell benyújtani az iskolagyűléshez. Ha jóváhagyják a kurzust, akkor közösen el kezdenek gondolkodni a megvalósításon. Több lehetőség is van: lehet olyan diák, aki tud japánul, és vállalja a többiek tanítását. Vagy oktatószoftver mellett döntenek, amelyet telepítenek az iskolai számítógépekre. Vagy felvesznek valakit, aki a nyelvet oktatja.
Erdő, gomba, béka – tanulás a természetben
Az órarendben az „Erdő” nevű foglalkozás is szerepel. Ez felkelti az érdeklődésemet, ezért kérdezősködni kezdek. Arról van szó, hogy hetente egyszer a felnőttek és a gyerekek kimennek az erdőbe. Az iskola Hamburg mellett található, a Sachsenwald erdővel körülvéve. A csoport körülnéz, hogy mit talál a természetben: néha békákat, máskor gombákat – ez kiváló alkalom az egyik diáknak arra, hogy iskola után beugorjon nagymamához és elkunyerálja a gombahatározóját. És másnap bevigye a suliba, hogy mindenki megtudja, milyen gombafajok nőnek a hazai erdőkben. Egyik alkalommal azonban hulladékot, mégpedig ott heverő kidobott háztartási gépeket találtak a gyerekek, amelyeknek semmi keresnivalójuk nincs az erdőben. Visszatérésük után nekiültek és közösen utánanéztek, hogy ilyen esetben kit kell értesíteni. Felhívták az illetékest és tisztázták az ügyet. Megint tanultak valamit – és egyúttal a hulladékot is elszállíttatták.
A tanulás itt önkéntes alapon, és emiatt nagyon hatékonyan működik. Minden gyerek maga határozza meg, hogy mit szeretne tanulni, ezáltal tényleg motivált. Részben egymástól tanulnak a diákok: ha valaki azt látja, hogy a játszótársa a szomszédos számítógépen klassz programokat ír, akkor ő is szeretné megtanulni. Talán már van is ötlete, hogy mire lenne jó a program. Ezért megkéri a társát, hogy mindent magyarázzon el neki. Mert így még jobban működik a tanulás: ha olyasvalaki magyarázza el a dolgokat, aki hasonló korú vagy hasonló helyzetben van.
Mindenekelőtt szabadon tanulnak a gyerekek, például felröptetnek egy repülőt, és kitapasztalják a gravitációt. Később, amikor vizsgákra készülnek, strukturáltabbá válik a tanulás: a fix tantárgyak, a német, az angol és a matek mellett kiválasztanak bizonyos tantárgyakat vagy specializációkat, amelyekből záróvizsgát szeretnének tenni, és ezekből jelentkeznek a megfelelő vizsgára előkészítő kurzusokra. Mivel az iskola tíz évfolyamos, az úgynevezett ESA vagy MSA vizsgával zárul. Az ESA az „első általános záróvizsga”, az MSA a „középiskolai záróvizsga”.
Az előkészítő kurzusok csoportokban zajlanak, de itt is igény szerint és saját tempójukban tanulnak a diákok. Az a feladatuk, hogy az adott napon tanultakat mindig önállóan foglalják össze. Mindenkinek van egy mentora, aki támogatja és végigkíséri a záróvizsgához vezető úton. A mentort általában a diák választja ki, ugyanis a hatékony tanulás feltétele, hogy olyasvalakire támaszkodhassunk, akit kedvelünk és akihez bizonyos fokig kötődünk.
A mentorokon kívül a gyerekek egymástól is kapnak segítséget. De ez általános jelenség az iskolában. A nagy közösségi csarnokba lépve azt látom, hogy néhány kisgyerek sakkozik. Egy nagylány is velük van, és időnként elmagyaráz valamit a kicsiknek. Egyszer csak odalép hozzám egy kislány és se szó, se beszéd megkérdezi, hogy melyik a kedvenc állatom. Egy pillanatra eltöprengek, majd kivágom: a kutya. Amikor visszakérdezek, elárulja, hogy az övé az elefánt. Kíváncsi lennék, hogy miért, de már el is szalad, mert játszani hívják a többiek.
Több demokrácia a gyerekeknek
Miért nevezik igazából a FREIWÄRTS-et „demokratikus iskolának”? Azért, mert a gyerekek itt részt vesznek a feltételek kialakításában. Egyrészt az iskolagyűlésen közösen döntenek az iskolai költségvetés egy részének felhasználásáról: mit szerezzenek be, például milyen eszközökre van szükség egy-egy kurzushoz. Az iskolagyűlésen beszélik meg, vezetik be, igény szerint módosítják, sőt időnként meg is szüntetik a szabályokat is. A gyerekek nemcsak a meghirdetendő kurzusokban döntenek, hanem azt is szabadon eldönthetik, hogy egy adott napon részt kívánnak-e venni rajta. Például ha ma nincs kedvük matekozni, akkor helyette sétálhatnak az iskolaudvaron és foglalkozhatnak a saját gondolataikkal. Vagy visszahúzódhatnak egy kényelmes sarokba. Vagy a többiekkel együtt tombolhatnak. Látok néhány kint, a szabadban mezítláb szaladozó gyereket, és automatikusan megborzongok. Végül is már szeptember vége van, és elővettem a szekrényből a sálat és a sapkát. Másrészt viszont ha nem árt, sőt jót is tesz nekik, akkor miért is ne…
A demokratikus azt jelenti, hogy önkényes? Egyáltalán nem. A FREIWÄRTS-ben még több is a szabály, mint más iskolákban. Azzal a különbséggel, hogy ezek a közösség igényeiből fakadnak, és az iskolagyűlés ülésén kerülnek meghatározásra. Az egyén csak addig szabad, amíg a cselekedeteivel nem károsít másokat. Ha ez mégis megtörténik, akkor megoldást keresnek. A demokráciának az is része, hogy a tanár és a diák partneri viszonyt ápol egymással. Ezért itt nem is használják a tanár és a diák megnevezéseket. A felnőttek az ember szót alkalmazzák a gyerekekre. A gyerek és a tanuló szavak ugyanis hierarchiát és degradálást hordoznak magukban. Miközben ilyen itt nincs, csak kis és nagy emberek. A tanárok munkatársnak nevezik magukat. És a partneri kapcsolat azt is jelenti, hogy itt mindenki mindenkivel tegező viszonyban van.
Bár a tanárok nem nevezik magukat tanárnak, nagyon is képzettek: az Oktatási Minisztérium előírása szerint tanári diplomával vagy azzal egyenrangú végzettséggel rendelkeznek – mint a szokványos iskolák tanárai. Azzal a különbséggel, hogy a FREIWÄRTS munkatársai élénken érdeklődnek az alternatív oktatás iránt és tanulmányaik során úgy érezték, többre vágynak, mint amire a szokványos iskolákban számíthatnak. Karina az alternatívák iránti keresése során bukkant rá a FREIWÄRTS-re, és itt megvalósíthatja a tanulásról alkotott elképzeléseit. Maga az iskola minden szabadsága ellenére is megtalálja a helyét az iskolarendszerünkben, mert megfelel a minisztérium előírásainak. A gyerekeknek a többi iskolához hasonlóan itt is el kell érniük egy pontosan meghatározott tudásszintet – és el is érik. Az egyes tanulók fejlődését a tanárok nyomon követik.
Ne bújj be a mobilodba!
Miután néhány órát eltöltöttem a FREIWÄRTS iskolában, feltűnik valami szokatlan. Egészen más alaphangulat uralkodik, mint az általam ismert helyeken. Először nem is tudom pontosan, miről van szó. Azután rájövök. „Mondd csak, hogy lehet, hogy itt senki nem mobilozik?” – kérdezem meg az egyik tanártól. Elmagyarázza, hogy a gyerekek iskolakezdéskor leadják az okostelefonokat. „Itt senki nem bújik bele a mobiljába, hiszen az együttlét a fontos.” Manapság a munkahelyen, a városban, sőt a magánéletben is szinte minden emberi kapcsolatot megzavar, hogy folyton a mobilunkra pillantunk, és „csak gyorsan visszaírunk”. Mindenki állandóan egy párhuzamos univerzumban tartózkodik. Csak most veszem észre, hogy mennyivel nyugodtabb nélküle az élet. És úgy tűnik, senkinek nem hiányzik a kis kütyü. Ezért én sem veszem elő a táskámból, amikor épp üresjárat van, és nem tudom, mi legyen a következő lépés. „Unatkozol?” – szólít meg egy kislány, amikor kissé elveszetten a bejáratnál álldogálok és kinézek az ablakon. „Nem, igazából az angoltanárnőre várok” – szabadkozom. De rövid habozás után hozzáteszem: „De igazad van, egy kicsit unatkozom is.” Szerencsére rövidesen tényleg megérkezik az angoltanárnő és magával visz a hallás utáni értés gyakorlásra.
De van még valami, amiben különbözik ez az iskola a többitől: az, ahogyan az emberek egymással bánnak. A FREIWÄRTS ugyanis elkötelezte magát az erőszakmentes kommunikáció mellett. „Erőszak” alatt nemcsak a testi erőszakot értjük – erőszakot szavakkal és olyan cselekedetekkel is elkövethetünk, amelyeket talán jószándékkal mondtunk vagy tettünk. Marshall Rosenberg, az „erőszakmentes kommunikáció” fogalmának megalkotója többek között abból indult ki, hogy minden cselekedet mögött, amely nem tesz jót az egyénnek vagy a közösségnek, egy szükséglet húzódik meg. Ezért nem használnak a „neveletlen viselkedésre” kirótt büntetések: hiszen ezek hatására nem szűnik meg ugyanis az adott szükséglet. Így előbb vagy utóbb máshol bukkan elő.
A bizalmi kör
Ezért a FREIWÄRTS-ben nem bújnak ki a konfliktusok alól, sokkal inkább úgy tekintenek rájuk, hogy esélyt nyújtanak a pozitív irányú változásra. És itt is van jónéhány konfliktus – mint egyébként mindenütt, ahol különböző személyiségek és különböző igények ütköznek egymással. Itt az a szokás, hogy először az érintettek megpróbálják egymás között rendezni a nézeteltérést. Ha nem sikerül, akkor bevonnak valakit, egy közvetítőt, aki más szemszögből szemléli a helyzetet. Ha ez sem vezet eredményre, akkor pedig az érintetteket meghívják a bizalmi körbe. Erre a „névtelen teremben” kerül sor. Az újonnan érkezett gyerekek először félnek a rájuk váró beszélgetéstől, mert arra számítanak, hogy a felelősségre vonásról, a bűnbakkeresésről szól. Attól tartanak, hogy ha rossz fát tettek a tűzre, akkor le fogják őket tolni. Pedig a bizalmi körnek egyáltalán nem ez a célja. A résztvevők ténylegesen körben ülnek – ez is arra utal, hogy itt nincs hierarchia.
Az összejövetel nem az ítélkezésről, hanem a megfigyelésről szól: pontosan mi történt? Második lépésben a kis ember vagy a munkatárs megpróbálja megnevezni az esemény kapcsán támadt érzéseit. Ez nem mindig egyszerű, mert az ember gyakran nincs tudatában a saját érzéseinek. Például az nem érzés, hogy „Idiótaságnak éreztem, hogy meglöktél”. A megfelelő érzés felkutatásában kártyák segítenek. Az egészen fiatal résztvevők kedvéért képek ábrázolják az érzelmeket. A nagyobbak olyan fogalmakat olvashatnak a kártyákon segítségképpen, mint például „megdöbbent”, „szomorú”, és „sértett”. Következő lépésben az érintett megfogalmazza, hogy milyen szükséglet állt a háttérben, például „gondoskodás”, „szeretet”, „közelség” vagy „támogatás” iránti vágy, és megfogalmaz egy kérést: mire volna szükségem ahhoz, hogy ez a szükségletem betöltődjön? A bizalmi körben részt vevő munkatársak segítik a gyerekeket a kérésük megfogalmazásában.
A konfliktus jó dolog
A FREIWÄRTS-ben szinte naponta sor kerül bizalmi körre. A beszélgetések mindig bámulatos eredménnyel zárulnak. Ugyanis ha kicsit mélyebbre ásunk, és a felszín alá pillantunk, egyértelművé válik, hogy gyakran egészen más volt a probléma, mint első körben gondoltuk volna. Ehhez hozzájön az is, hogy a gyerekek sokszor egészen más stratégiákat alakítanak ki a konfliktusok leküzdésére, mint a felnőttek.
Az egyik esetben arról volt szó, hogy egy kisfiú mindenkit felbosszantott a környezetében. A többieket egy idő után ez érthető módon zavarni kezdte, ezért összehívtak egy bizalmi kört. A beszélgetés során kiderült, hogy a fiú mindig akkor okozott bosszúságot, amikor éhes volt. Ez mindenkit váratlanul ért. És hirtelen megértővé váltak vele szemben: „Világos, én is így viselkedek, ha éhes vagyok” – állapították meg többen is. A bizalmi kör eredményeképpen bevezették, hogy a konyhában rendelkezésre álljon némi vésztartalék szükség esetére.
Egy másik ügy arról szólt, hogy az egyik gyerek véletlenül tönkretette egy társnője játékházát. A szerencsétlen esetnek nem az lett a megoldása, hogy vegyen helyette újat a tulajdonosnak. Sokkal fontosabb volt a kislánynak, hogy a társa méltányolja a szomorúságát. A játékháznak eszmei értéke volt számára, ugyanis a távol élő nagyszüleitől kapta ajándékba. A beszélgetés során kiderült, hogy a játék pótlásánál lényegesebb volt számára, hogy elismerjék az őt ért veszteséget.
A lezárt kreatív szobára is találtak megoldást. Ez egyfajta barkácsműhely, ahol a gyerekek mindent megtalálnak az általuk megálmodott projektek megvalósításához: díszgyöngyöket, akrilfestéket, ragasztópisztolyt, varrógépet babaruhák varrásához – és még biztosan számos egyéb olyan kincset rejtenek a fiókok és a dobozok, amelyeket nem látok, miközben körülnézek a helyiségben. Hangszereket is gyártanak itt a legegyszerűbb anyagokból, valamint upcycling projekteket is végeznek: régi, haszontalan holmikból valami egészen új, hasznos tárgyat hoznak létre a gyerekek. Belopództam, ugyanis a szoba jelenleg elvileg le van zárva. Az történt, hogy a használói nem mindig takarítottak ki maguk után. Márpedig a gyerekeknek meg kell tapasztalniuk, hogy következményei vannak, ha nem tartják be a szabályokat. Viszont most összeültek a diákok egy oktatóval és kitalálták, hogyan lehetne megoldani a problémát. Aki a szobát használni kívánta, annak eddig is részt kellett venni egy bevezetésen. Viszont ezután ezt próbaként néhány alkalommal közös rendrakás követi. Ezt találták ki a gyerekek, és az ötletüket ki is akarják próbálni a gyakorlatban, miután újra megnyílt a szoba.
Jó példa
Le vagyok nyűgözve az itt teljesen mindennaposnak számító kommunikációs módszertől. Mennyi kínlódástól kímélnénk meg magunkat mi, felnőttek, ha jól és világosan kommunikálnánk a szükségleteinket, ha hátterétől függetlenül odafigyeléssel és partnerként kezelnénk a többi embert? Akár a munkahelyi életre, akár másokkal való kapcsolatainkra gondolunk: mennyi probléma születik abból, hogy félremennek a beszélgetéseink! Mennyien boldogtalanok emiatt! Természetesen mindenki dolgozhat saját magán. De aki valaha is megpróbálta, az tudja, hogy milyen hosszú és nehéz folyamat ez. Mennyivel könnyebb dolga lesz annak a felnőtt életben, aki nap mint nap gyakorolja ezt már az iskolában!
Megkérdezem Erikát, hogyan boldogulnak a gyerekek azzal a helyzettel, amikor az iskolán kívül olyanokkal találkoznak, akik még életükben nem hallottak az erőszakmentes kommunikációról és az iskolában magától értetődő dolgok jó részét nem ismerik vagy nem értik meg. „Az itt felnövő gyerekek olyanok, mint egy védett környezetben felnevelt palánta. – válaszolja. – Az ilyen növény erős gyökeret fejleszt, stabil lesz, és ellenállóvá válik az élet viszontagságaival szemben.” Tényleg az a benyomásom, hogy társadalmilag kompetens személyiségek nevelődnek itt, akik megtanulják, hogyan boldoguljanak a közösségben. És szerintem ez kulcsfontosságú a boldoguláshoz.
De az önkéntesség is olyan modell, amelyet jól hasznosíthatnak a gyerekek a későbbi életük során, például a munkahely világában. Régóta bizonyított tény, hogy akinek szabad kezet adnak, aki a munkája során támaszkodhat az erősségeire, aki élvezettel végzi a munkáját, az tényleg jól dolgozik. Még nem olyan sok munkaadó ismerte ezt fel, de a FREIWÄRTS-ben végzettek szemléletváltást hozhatnak ezen a területen.
Megkérdezem Erikától, hogyan boldogulnak azok a gyerekek, akik érettségizni és továbbtanulni szeretnének. „Vannak hiányosságaik – ismeri el. – Viszont, – és ez a lényeg –, ha az érettségi mellett döntenek, akkor nagyon motiváltak. És akkor el is érik a céljukat.
Tiszta sor
Fél egy van. Indul a takarítás! Fél óra múlva jönnek az első szülők a gyerekükért, addigra patikatisztaságnak kell lenni. Ugyanis senki nem takarít a gyerekek után. Fogják a seprűt és a lapátot, és felsöprik a szemetet és a morzsákat. De nem mindenki egyszerre: minden teremhez ki van jelölve egy kis csapat, amelynek tagjai a tisztaságért felelősek. A takarítás pontos módjáról tájékoztató található az ajtón, a kisebb gyerekek kedvéért piktogrammal is. A takarítás után jön a takarító csapathoz hasonlóan hetente más tagokból álló átvevő csapat, és ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Ha valaki kiesik a csapatból, a reggeli körben keresnek helyettest. Ez a rotációban működő rendszer nagyszerűen bevált, és az a legjobb benne, hogy a harmadik héten szabad az ember és nem kell semmivel sem foglalkoznia.
14 órakor kerül sor az öt munkatárs gyűlésére. Mindannyian felidézik a nap történéseit, tisztázzák a nyitott kérdéseket, megbeszélik a konfliktusokat és a közösségre gyakorolt hatásaikat; kitűzik a másnap esedékes bizalmi köröket. Ezzel párhuzamosan már szülők is érkeznek, de nem mind azért, hogy elvigye a gyerekét.
A szülők is szerepet vállalnak
Létrejött egy szülői kezdeményezés abból a célból, hogy akadálymentesítsék az iskolát. Egy profi kőműves is a csapat tagja – miként az épület hátsó részén szépen kivitelezett kerekesszékes rámpa is mutatja. „A szülők is megmutatják az erősségeiket” – magyarázza Jörg, aki éppen befutott, jobb kezében legkisebb gyerekével, bal kezében lapáttal. „A szülők is a közösséghez tartoznak. És különböző csoportokban vesznek részt. Van például kerti csoport és takarító munkacsoport.” – meséli. Azt is megtudom tőle, hogy általában három ok miatt küldik a szülők demokratikus iskolába a gyereküket: az egyik, hogy maguknak a szülőknek rossz tapasztalataik voltak a saját iskolájukkal. A másik, hogy a gyerekek nem boldogultak a merev rendszerben. A harmadik pedig, hogy a szülők hisznek a demokratikus iskolák eszméjében.
Jörgnek sokat kell győzködnie a rokonokat és az ismerősöket, mert a hagyományos iskolarendszerből kikerülő emberek kezdetben természetesen kételkednek. Újra meg újra neki szegezik a kérdést, hogy egyáltalán lesz-e valami a FREIWÄRTS-gyerekekből. „Mert feltétlenül valamivé kell válni?” – vág vissza Jörg. Úgy látja, hogy itt is vannak olyanok, mint máshol, akik végzettség nélkül hagyják el az iskolát. Ugyanakkor a legtöbben teljes életet élnek, mert itt lehetőségük volt megtapasztalni az erősségeiket. Versengés, nyomás, jegyek és hasonlítgatás nélkül. „Itt nem versengenek egymással a gyerekek, hanem kiegészítik egymást.”
Jörg elárulja, hogy nem tudja pontosan, mi zajlik az iskolában. Az esetleges konfliktusokat ugyanis egymás között intézik el a kis és nagy emberek. Ezáltal óvják a gyerekek magánszféráját. A szülőket csak súlyos esetben vonják be. Ami mindenesetre feltűnt neki: sokkal kiegyensúlyozottabb a lánya, mióta demokratikus iskolába jár.
És mi a helyzet a gyerekekkel? Ők milyennek látják a FREIWÄRTS-et? „Jobb, mint a normál iskola, sokkal jobb” – mondja Mona. Sokkal jobban érzi magát, mint az előző iskolájában. Egy másik kislány vállalta az egy órás menetidőt, hogy ide járhasson. „Tulajdonképpen egészen jónak tartom az iskolát” – hallom egy másik sarokból. „Hogyhogy tulajdonképpen?” – kérdezi felháborodva egy kisfiú. „Végül is kipihenten még jobb” – hangzik a nagylány válasza. És mennyire igaza van…😉
Profi kommunikációs szakértők
És mi a benyomásom, miután két napot eltöltöttem a FREIWÄRTS suliban? Klassznak tartom az itt kialakult és folyamatosan formálódó közösséget. A gyerekek egyértelműen szorosabb kapcsolatban állnak egymással, mint ahogy iskoláskoromból emlékszem. Sokat ökörködnek (végül is ez is hozzátartozik!), de eszmét is cserélnek, vitáznak egymással, vidámak és elevenek. Mindkét nap nagyon sokat tanultam a kis emberektől – és új célt tűztem ki magam elé: olyan jól szeretnék kommunikálni, mint ők. És ha találkozom a barátaimmal, akik úgy csüngenek a mobiljukon, mintha köldökzsinór volna, meg fogom kérni őket, hogy tegyék el egy időre. Hogy ők is megtapasztalják az újfajta szabadság érzését.
Jobb a FREIWÄRTS-rendszer?
Miben különbözik a FREIWÄRTS rendszere a szokványos iskolától? Amikor a diák végez, nyolc év tanulás után a többi iskolával azonos végzettséggel lép ki az iskola kapuján. Ehhez azonban hozzájönnek az évek során megszerzett szociális kompetenciák. Ezzel jelentős előnyre tesz szert a „normál” iskolában végzett diákokkal szemben. A jelenlegi iskolarendszert sok kritika éri (lásd a „„Legyen öröm a tanulás“ – az ujj-játékoktól a laptopig “) című cikket. Megoldást jelenthet a problémára a FREIWÄRTS, ahol a gyerekek teljesen szabadon és a saját tempójukban fejlődhetnek és bontakoztathatják ki a bennük rejlő potenciált.
Az iskola weboldala itt található.
Miért írtuk ezt a cikket?
Nekünk a QUADRO-nál fontos ráérezni, hogy mi foglalkoztatja, támogatja, érdekli és szórakoztatja a gyerekeket. Ezt a tudást a termékfejlesztésben is felhasználjuk, hogy a gyerekek lehetőleg természetesen nőjenek fel – a szülők pedig biztosak legyenek abban, hogy a gyerekük javát szolgálják.
A tanulás számtalan formában megvalósulhat. További információk a blogbejegyzésben: „Legyen öröm a tanulás“ – az ujj-játékoktól a laptopig.
Hozzászólások