„Legyen öröm a tanulás“ – az ujj-játékoktól a laptopig

Eredményes és kevésbé eredményes tanítási módszerek áttekintése – szülők számára

Az 1992-ben végzett „Breakpoint and Beyond“ című tanulmányból kiderült, hogy a résztvevő gyerekek 98 százalékát zseninek lehetne nevezni, mert megfelelnek a zsenikre vonatkozó kritériumoknak. A vizsgálatokban 1600, három és öt év közötti gyerek vett részt. A kreativitás azt jelenti, hogy valaki számos, nem hagyományos megoldást is talál a problémákra. A gyerekek leginkább azért olyan leleményesek, mert még nem félnek attól, hogy hibáznak. De mi történik, ha ugyanezeket a gyerekeket később tesztelik? Pontosan ezt próbálták ki a tudósok. Az derült ki, hogy a felnövekvő apróságok fokozatosan elveszítik a kreativitásukat. A gyerekkorukban megvizsgált alanyoknak felnőttkorukban, 31 éves koruk körül már csupán két százaléka számított zseninek. Mi történt velük a köztes időszakban? Vajon az iskolai oktatás csírájában fojtotta meg a gyerekek képzelőerejét, ahogyan a képzés és kreativitás területének szakértője, a brit szerző, Ken Robinson állítja? Ennek a kérdésnek fogunk ebben a cikkben utánajárni és kiutat is keresünk a kutyaszorítóból.

Németországban minden 14. gyerek még az általános iskolát sem fejezi be. Ez a neves agykutató, Manfred Spitzer szerint tarthatatlan. Ugyanis az agyunk rendkívül tanulékony, és képtelenek vagyunk arra, hogy ne vegyünk fel új információkat. Csak akkor csökken a teljesítményünk, ha az agysejtek 70-75 százaléka elhal, előbb nem. Spitzer egy olyan lány példáját említi, akinek ki kellett venni a bal agyféltekéjét – ahol a beszédcentrum is található. A lány ma folyékonyan beszél két nyelven is. Akkor hát miért buknak ki még az általános iskolából is olyanok, akiknek pedig ép az agyuk? A probléma gyökere abban rejlik, hogy az agy gyakran nem azt dolgozza fel, amit a tanár szeretne, hanem más, érdekesebb dolgokat. És nem igazán magolásra van kitalálva. Ne úgy képzeljük el az agyat, mint a számítógép merevlemezét, amelyen egyszerűen elmenthetjük a kívánt adatokat. Az agyunknak ugyanis összefüggésekre van szüksége.

Az agyunk szelektál

A már elhunyt Vera Birkenbihl is próbált utánajárni annak, hogy miért felejtjük el az iskolában tanultak nagy részét. Arra a következtetésre jutott, hogy nem azért, mintha a diákok érdektelenek, demotiváltak vagy tehetségtelenek lennének. Ha valaki semmit nem tanul meg, az szinte mindig abból adódik, hogy nem elég jól adták át neki a tananyagot, azaz egyszerűen unalmas volt az oktatás. Nem a témán múlik, hanem a tanár módszerein. Ráadásul az agyunk nem hajlandó az értelmetlen tudást feldolgozni. Márpedig az iskolában pontosan ezzel szembesül. Ezért a gyerekek többet tanulnak iskolán kívül, mint az iskolapadban: ugyanis a szabadidejükben őket érdeklő dolgokkal foglalkoznak. Olyasmivel, ami felkelti bennük a tudásszomjukat. A gyerekek ilyenkor aktívan gyűjtik be a tudást, míg az iskolai frontális oktatást inkább csak passzívan tűrik – ilyenkor legtöbbször annyi történik, hogy egyik fülükön be, másikon ki. Ezért Vera Birkenbihl azt javasolja, hogy „legyen öröm a tanulás“.

Sokunknak volt egy-két olyan tanára, aki fel tudta kelteni a tantárgya iránt az érdeklődést, akinek ragadós volt a téma iránti lelkesedése, így a mai napig pozitívan viszonyulunk a területhez. Mi lenne, ha minden tantárgyat így oktatnának?

Túlzásba vitt oktatás

Sajnos a valóság nagyon másképp fest. Ezt világosan mutatja a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által bevezetett PISA-felmérés. Ahogyan a szervezet nevéből sejthető, elsősorban gazdasági szempontokat képvisel: azt vizsgálja, hogy a gyerekeket felkészítik-e arra, hogy felnőtt korukban a lehető legnagyobb gazdasági hasznot tudják termelni.

Németország nem szerepel az élen a PISA-teszteken. Az a kérdés, hogy ez mit jelent a képzési rendszerünkre nézve. Érdemes egy pillantást vetni Kínára, ugyanis ez az ország mindig az élvonalban teljesít a PISA-teszteken. Ez első pillantásra lenyűgözőnek tűnik. De ha alaposabban utánajárunk, páratlan teljesítménynyomást tapasztalunk: a szülők és nagyszülők a vagyonuk nagy részét arra áldozzák, hogy kiváló oktatást biztosítsanak a gyermekeiknek. Erős a verseny: mindenki arra vágyik, hogy kitűnő legyen a gyereke. A tesztek és a versenyek állnak a középpontban: arra trenírozzák a gyerekeket, hogy a lehető legjobban teljesítsenek a vizsgákon. Az ilyen tanulási folyamat során nem az a cél, hogy a tanulók ki tudják fejteni a saját véleményüket egy-egy témával kapcsolatban. A választ a szájukba rágják, a vizsga során csak elő kell húzni a kész megoldást a memóriájukból. Rengeteget bifláznak. Ezért kezdődik reggel fél nyolckor a tanítás, és ezért tart egészen este fél kilencig.

Már egészen kicsi gyerekeket is komoly teljesítménydrukknak tesznek ki. Ilyen módon persze nagyon sokat ki lehet belőlük hozni. Ennek következtében azonban a gyerekek soha nem tudják rendesen kialudni magukat, alig van lehetőségük pihenésre és összességében kevesebb boldog pillanat van az életükben. Nem csoda, hogy Kínában viszonylag magas az öngyilkosság aránya a gyerekek körében.

Kína mintaországnak számít a PISA-tesztek szempontjából. De vajon tényleg megéri ilyen babérokra törni? Úgy tűnik, Franciaország is ebbe az irányba halad. Az óvoda már a nevében is hordozza az iskola szót: „école maternelle“. (Az „école“ franciául iskolát jelent.) Franciaországban már három éves kortól iskolakötelesek a gyerekek. Már ettől a kortól kezdve tantervet teljesítenek, és minden diák eredményeit az úgynevezett sikerfüzetben vezetik. Az apróságok fegyelmezetten ülnek az asztalnál és végzik a kötelező feladatokat. A tanárnő tekintélyszemély; nem szabad keresztnéven szólítani. Vannak gyerekek, akik akár napi tíz órát is a „maternelle-ben“ töltenek.

Ezt az iskolaformát arra találták ki, hogy felszámolják a különböző származású gyerekek közötti egyenlőtlenségeket: a korai fejlesztésnek köszönhetően mindenki azonos esélyt kap az érvényesülésre. Ezenkívül az is cél, hogy a gyerekek hozzászokjanak a közösségi élethez.

Parancsvégrehajtók...

Bár a német és a francia óvodák különböznek egymástól, Európa és az Egyesült Államok óvodái azért javarészt hasonlóak. Németországban a porosz időkből származnak az oktatási és nevelési elvek. De más országokban is mindenekelőtt „parancsnak engedelmeskedő” fiatalemberekre volt szükség háborús időkben. Az iparosodás korában is olyanok jöttek jól, akik utasításra egyszerű feladatokat végre tudtak hajtani. Erre jól fel lehetett készülni az iskolában. Közben szerencsére változtak az idők. Most viszont épp a gazdaság támaszt a hadsereghez hasonló elvárásokat: olyan pályakezdőkre van igény, akik be tudnak illeszkedni a rendszerbe. A „magasabbra, gyorsabban, messzebbre” elve érvényesül. Minden mindig egyre sietősebb; egyre hamarabb el kell készülni és több profitot kell termelni. A vezetők körében egyre gyakoribb a depresszió, mert nem bírják a rájuk nehezedő nyomást.

Egyre többen kérdőjelezik meg, hogy tényleg így kell-e élnünk. Ráadásul a növekedés nem folytatódhat a végtelenségig. Ideje ezt a kérdést már az óvodában és az iskolában - ezekben az alapvetően szintén a kapitalizmus szolgálatában álló intézményekben - is feltenni. Hiszen a gyerekeket a versengő világra készítik fel.

A kisbabák még nem versengenek

Gerald Hüther agykutató fényt derít rá, hogy egyáltalán miért marad fenn a rendszer és miért vesznek részt benne a szülők: attól félnek, hogy nem lesz senki a gyerekükből. Közben tudja, hogy a gyerekek nem nevelhetők – csak bátorítani lehet őket. Ezt a nevelés művészetének nevezi. Ettől eltekintve a kisgyerekek idegenkednek a versengés gondolatától. Az anyaméhben a köldökzsinóron keresztül szoros kapcsolatban álltak az édesanyjukkal, és a kötődés iránti igényük a születés után is fennmarad. Tesztek segítségével bizonyították, hogy a hathónapos csecsemők az együttműködést választják. Egyszerű kísérletekben mindig azt a megoldást részesítik előnyben, amelyben segítik és támogatják egymást. Hat hónappal később azonban már nem olyan egyértelmű az eredmény: az apróságok a mindennapi élet során hozzászoknak a versengő helyzetekhez és a követő tesztben részben már olyan változatok mellett is döntenek, amelyekben egymás ellen vetélkednek. Ezt a viselkedést a környezetükből lesték el.

Mindenesetre nemcsak Kínában nehezedik teljesítménynyomás a gyerekekre és a fiatal felnőttekre. Egy nagyon jó tanuló hamburgi gimnazista lány nyílt levében tette szóvá, hogy már élete sincs, mióta a 13. helyett a 12. évfolyamra hozták előre az érettségit. Ennek a szabadidő, a szórakozás látta kárát – tehát az, amiért érdemes élni. Szerinte az iskola nem készíti fel a fiatalokat az életre. Vera Birkenbihl hasonlóan látja a helyzetet – szerinte törtekkel végzett műveletek helyett a menetrendet kellene tanulmányozni, a ragok és toldalékok bemagolása helyett vasalni kellene, a gyökvonás helyett pedig megtanulni, melyik gyökérzöldség mire való. És mindenek előtt a helyes tanulási módszerekre hívja fel a figyelmet.

Keresd a flow-t

Ezalatt olyan módszereket ért, amelyek segítségével szert tehetünk a szükséges tudásra. Hogy tudjuk, hogyan tanulhatunk meg valamit, hol nézhetünk utána, vagy hogyan kérdezhetjük meg a terület szakértőjét. A tudás megszerzéséhez vezető út egyébként is a kérdéseken keresztül vezet. Az önálló tanulás révén pedig még az önbizalom is növekszik. Vera Birkenbihl meg akart szabadulni a puszta magolástól, mert aki magol, az nem ért meg semmit; nem látja át az összefüggéseket és a mögöttük húzódó elveket. „Minél jobban megértünk valamit, annál kevesebb munkába telik a memorizálása” – szögezte le. Fontos, hogy elérjük a flow állapotot – ezt néhányan a kocogásból ismerik: az ember csak fut, egészen könnyűnek érzi magát, és úgy érzi, hogy abba sem akarja hagyni. Mások a számítógépes játék során élik át a boldogság és az elmélyülés élményét. Ebben az a bámulatos, hogy tanulás közben is megvalósítható. Ennek az a feltétele, hogy a tanulnivaló ne haladja meg a képességeinket, de ne legyen túl könnyű sem. Ha túl könnyű, akkor unatkozunk. Ha túl nehéz, akkor frusztrálttá válunk. Akkor megfelelő a kihívás, ha éppen meg tudunk neki felelni.

Tudtad?

Egy mexikói szőnyegcsomózó műhelyben a tanulók két éven át csak figyelik a munkát, és csak utána kezdik el a gyakorlatot. Az autóvezetés is bizonyítja, hogy ez a módszer tényleg működik: A jogosítvány megszerzése előtt, utasként is sokat tanulunk a közlekedésről, így az autósiskolában nem nulláról kezdjük a tanulást.

Lépjünk ki a komfortzónából

Ezért érdemes a tanulás tempóját az adott gyerekhez igazítani, mert a túl nehéz és a túl könnyű közötti határ mindenkinél máshol húzódik. Először mindenki kicsiben, az alapoknál kezdi. Csak akkor érdemes folytatni, ha ezt már tényleg jól érti. Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy az agyunkban többek között tükörneuronok is találhatók. Ezek mindig akkor aktivizálódnak, ha másokat nézünk valamilyen tevékenység közben, mi magunk is gyakoroljuk, vagy akárcsak rágondolunk. A tükörneuronok már akkor is aktívak, ha valaki csak megemlíti a tevékenységet. A tükörneuronok működési elve jól hasznosítható az oktatásban: az utánzás segítségével tanulunk. De ehhez arra van szükség, hogy többször megfigyeljük az adott tevékenységet. Az iskolában ez ideális esetben úgy zajlik, hogy a tanár mutat valamit, majd újra és újra megmutatja. Ha a gyerekek elég sokszor látták, akkor lassan saját maguk is megpróbálkozhatnak vele, először még csak lassacskán. Amikor már jobban megy, akkor lehet gyorsítani a tempót. Ez ugyanúgy igaz a matematikai egyenletekre, mint a hegedülésre és a tangózásra. Az eddigi gyakorlat azonban másként fest: a tanár felír valamit a táblára; utána már önállóan kell végezni. Nem csoda, hogy azok, akiknek időre lenne szükségük a tartalom elsajátítására, elveszítik a fonalat és lemaradnak.

Lassú, lassú, gyors, gyors

A tanulási folyamat kezdetén döntő fontosságú a lassú tempó. 30 lassú mozdulat jár körülbelül annyi eredménnyel, mint 120 gyors. Ezért a tajcsi, ami bizonyos értelemben kungfu lassított felvételen, ugyanolyan hatékony az izmok számára, mint az egyértelműen dinamikusabb kungfu. Az elején célszerűbb egy hosszabb edzés helyett több rövidebb egységet beiktatni. Ugyanis minden tanulási egységet követően még egy darabig tovább dolgozik az agy. Ezért fontos, hogy ne csak fizikailag, hanem mentálisan is gyakoroljuk a tanultakat. Még az élsportolók is úgy tanulják meg a tevékenységeket, hogy újra meg újra elképzelik a mozdulatsort és megfigyelnek más sportolókat a tevékenység végzése közben – ez a tulajdonképpeni edzés ideális kiegészítése. Ezek a mentális gyakorlatok érezhetően pozitív hatást gyakorolnak a teljesítményre.

Vera Birkenbihl azt tanácsolja, hogy a gyakorlatban próbáljuk ki a dolgokat, ne csak beszéljünk róluk – ahogy az iskolában gyakran szokás. Csak így lesz célravezető a tanulási folyamat. Az egyik általa javasolt tanulási technika a túlzás: Első körben csak imitáljuk az előadást – később pedig eltúlozzuk. Hiszen csak akkor tudunk valamit karikírozni vagy parodizálni, ha megértettük a lényegét, a velejét. Például hamisan énekelünk el egy dalt, amelyet begyakorlunk. Másik hatékony tanulási módszer a változatok kipróbálása. Ha új gitárdarabot tanulunk, akkor például játsszuk el furulyán – vagy zongorán – is. A másik médiumra való átvitel rögzíti a tanultakat.

Tudtad?

A rágózás jót tesz az agynak, ugyanis növeli az oxigénellátását. Ez nemcsak a gyerekekre, hanem a felnőttekre is igaz, különösen, ha keveset mozognak.

Nyelvtanulási nehézségek

És mi a helyzet a nyelvtanulással? Németországban sajnos elég rossz a helyzet. A német diákok legfőképpen németből és idegen nyelvekből szorulnak korrepetálásra. Ebből levonhatnánk azt a következtetést is, hogy a tanulók egyszerűen tehetségtelenek. Viszont ha a szomszédos Hollandiát nézzük, ott egészen más a helyzet: sokan beszélnek három, sőt négy nyelvet is. Vajon a határ túloldalán kevésbé okosak az emberek vagy rosszabb a nyelvérzékük? Nem, inkább az a gond, hogy rossz módszerrel tanulnak.

Birkenbihl módszerével sokkal hatékonyabb lenne a nyelvtanulás. A másként gondolkodó kutatónő – ahogyan az interneten magára utalt (a másként gondolkodás alapvetően teljesen pozitív vonás) – szerint a szómagolás és a ragozási táblázatok fabatkát sem érnek. Helyettük olyat javasol, amit a nyelvoktatásban régóta mellőznek: a szó szerinti fordítást. Ez ugyanis láthatóvá teszi a nyelv felépítését. Így megtanulja az ember, hogy hogyan működik a nyelv. A „Nulláról törökül tanulni” című videójában Birkenbihl elmagyarázza, hogyan tanulhatunk meg egész egyszerűen (és az agyműködéssel összhangban) egy kicsit törökül. A török elvileg könnyű nyelv, mivel a mondatokat alkotóelemeiből össze lehet rakni. Azaz a nyelvtanulónak nem kell számtalan kivételt bemagolnia, mint például a német nyelv esetén.

A nyelvtan felejtős

Az a legjobb, ha a kezdetekben nem törekszünk a nyelvtan megértésére. Inkább eleinte csak fogadjuk el az ismeretlen végződést, és használjuk beszéd közben. Három hónappal később, amikor már rögzült a forma, még mindig utánanézhetünk a nyelvtankönyvben – ilyenkor már sokkal könnyebben megértjük a magyarázatot. Birkenbihl azt javasolja, hogy a végződéseket ne a török szavakkal gyakoroljuk, hanem az anyanyelvünk szavaihoz illesszük hozzá. Így először az anyanyelvünk igéjét a szokatlan végződéssel ragozzuk. Ily módon a nyelvtanuló nem szembesül rögtön két újdonsággal: az idegen szóval és az idegen végződéssel. Miután már megszoktuk a ragot, bejöhet a képbe a török szó is.

A sok ö és ü hangot tartalmazó török nyelv szokatlan kiejtésére is adott tippet Birkenbihl: a „Drei Chinesen mit dem Kontrabass” kezdetű dalt énekeljük csupa ö és csupa ü magánhangzóval, hogy megszokjuk ezeket a hangzókat. Ilyen egyszerű.

Hibázni ér!

Az alapszabály: nem szabad félni a hibázástól. Az apróbb hibák nem akadályozzák a kommunikációt. Az anyanyelvi beszélő úgyis megérti a mondanivalót, mert az eltéréseket korrigálja az agya. Általában a hibáktól és a negatív megítéléstől való félelem az életkor előrehaladtával fokozódik. A járni tanuló kisgyerek még nem fél a hibázástól – a csetlés-botlás a tanulási folyamat része. A gyermek megpróbál felállni, újra a popójára esik, de a „hibák” ellenére sem adja fel, hanem kitartóan próbálkozik. Végül számtalan bizonytalan felállási próbálkozás és elesés árán megtanul járni. Kitartása révén a kisgyerek képes megtanulni egy hihetetlenül összetett mozgássort, amelyben a gravitációs állandó és a differenciálegyenletek is szerepet játszanak: a két lábon járást. Ki tudja, hogy mi, felnőttek ilyen körülmények között megpróbálkoznánk-e egyáltalán járni tanulni?

A gyerekek még nem félnek a kudarctól, ezért egyértelműen kreatívabbak. Viszont az iskolában már nem tolerálják, hanem egyből kijavítják a hibákat – ennek következtében innentől kezdve rohamosan csökken a kreativitásuk. Vera Birkenbihl azt az álláspontot képviseli, hogy a gyerekeket tanulás közben egyáltalán nem kellene javítgatni. Ezzel ugyanis leállítjuk és tudatosítjuk a tudattalan (egyszerű) tanulási folyamatot.

A gyerekeknek az optimális fejlődéshez kedvező körülményekre van szüksége, amelyben nemcsak a hibáikat tolerálják, hanem a képességeikben is hisznek. Ugyanis ha a tanuló pozitívan áll a tanuláshoz, akkor sikeres is lesz benne. Kutatásokkal igazolták, hogy azok a gyerekek, akik egy bizonyos területen fejlődni akartak, minden iskolai területen jobbak lettek. Hiszen felismerték, hogy ha egy bizonyos területen fejlődnek, az a gyakorlásnak köszönhető. Márpedig ha az egyik területen működik, akkor a többin is működnie kell. Ezért tanácsos lenne bátorítani a tanulókat. Ennek köszönhetően a jegyek átlaga is javulna.

Ebben a folyamatban is fontos szerepet játszanak a tükörneuronok, de itt az érzelmek játszák a főszerepet. Amikor valami negatívumot kiemelünk – kötözködünk, kritizálunk valakit, vagy csúnyákat mondunk róla – akkor aktiválódnak az ehhez kötődő negatív érzelmek. Ezért az iskolában – sőt lehetőleg már a szülői házban – pozitív viszonyt kellene kialakítani a tanulással szemben.

Pablo Pineda Ferrer esete a bizonyíték arra, hogy ez működik: ő az első Down-szindrómás európai, aki tanári diplomát szerzett. A 21-es triszómiával születetteket sokáig képezhetetlennek tartották. Pablónak kisfiúkorában volt egy tanára a speciális iskolában, aki hitt benne. A mellékelt példa mutatja, hogy ez a hit csodákra volt képes.

Mennyit ér az ember?

De nemcsak az egyes emberek elvárásai, hanem a társadalom is hatással van arra, hogy mire visszük – hogy megtaláljuk a helyünket a világban, hogy jól keresünk-e, stb. Mert nem minden végzettség egyenértékű. Az orvosok és az ügyvédek komoly társadalmi megbecsülésnek örvendnek – ez az iparosoknál már nem ennyire egyértelmű. Bizonyos képességeket többre becsül a társadalom, mint másokat. A csupán általános iskolai végzettséggel rendelkezők Németországban gyakran nem keresnek annyit, hogy gondtalanul élhessenek. Ahogyan Erwin Wagenhofer Ábécé című filmjében is bemutatják, néhányan annyira frusztráltak, hogy akár a bűnözésig is lesüllyednek. Ebből az ördögi körből utána nehéz kilépni. Németországban súlyosabb a probléma, mint első pillantásra látszik: az alacsony iskolai végzettségű munkanélküliek közül sokan meg sem jelennek a statisztikában, mert például közmunkát végeznek.

Szemléletváltásra lenne szükség ahhoz, hogy a kitűnő végzettséggel nem rendelkezők is élvezzenek némi megbecsülést. Ugyanis a végzettség hiánya vagy „alacsony” volta nem egyenlő azzal, hogy az illető tehetségtelen. Ezen kívül a kitűnő bizonyítvány és érettségi nem garantálja, hogy az orvosi egyetem elvégzése után kiváló sebész lesz valakiből – ennek ellenére sokáig csak kitűnő eredményekkel lehetett bekerülni az orvosi egyetemre. Ezért kellene mindenki tehetségét fejleszteni. Ez mindenesetre csak az iskolarendszer átalakításával történhet meg: a jelenlegi iskolarendszer egyetemi professzorokat akar képezni – pedig a legkevesebben lesznek ténylegesen azok.

Sir Ken Robinson, a kreativitás témájában számos nemzetközi projektet vezető brit szerző és tanácsadó szerint az iskolai tantárgyak között hierarchia alakult ki: legfelül helyezkedik el a matematika, utána a nyelvek, majd a művészeti tantárgyak. A matematikát nagyon fontosnak tartja, de a tánc szerinte ugyanilyen fontos. Ennek bizonyítására Gillian Lynne esetét hozza fel példaként, aki kisiskolás korában figyelemzavarban szenvedett. Szerencsére az egyik tanára észrevette, hogy van tehetsége a tánchoz. Az édesanyja tánciskolába adta – és Gillian Lynne néhány évvel később a Macskák és az Operaház fantomja című musicalek koreográfusaként vált híressé.

Tánc, zene, festés

Arno Stern, egy Németországban született pedagógus is lényegesnek tartja a táncot, a zenélést és a festést a gyermekek fejlődése szempontjából. Ezen önkifejezési formák hozzájárulnak, hogy a gyerekek nagy tettek végrehajtására képes felnőttekké váljanak. Ezért Párizsban létrehozta a műtermét, ahol gyerekek és felnőttek kedvük szerint hódolhatnak a festésnek: egyszerűen azt festik, amihez kedvük tartja. Stern szemszögéből nem az életet kell komolyan venni, hanem éppen a játékot. Ugyanis ilyenkor az alkotás öröme áll a középpontban, nem az eredmény.

A műterem már 1949 óta fennáll, és azóta változást tapasztalt: korábban fantáziadús, kísérletező és játékos képek születtek, manapság azonban egyre inkább mesterkéltnek hatnak. A gyerekek már nem spontán festenek, hanem a felnőttek szabályait követik. Olyat komponálnak, amit tanítottak nekik. A jelenlegi képek már nem örömből születtek, hanem kész műalkotásnak tűnnek. A gyerekek egyre inkább elveszítik gyermeki mivoltukat, kis felnőtté válnak, nyomasztja őket az elmélet és mindaz, amit a fejükbe töltöttek. Stern szemszögéből az a legfeltűnőbb, hogy a gyerekeket feladatteljesítésre képezik ki. Úgy alakítják őket, hogy megfeleljenek a felnőttek elképzeléseinek. Ezek a gyerekek besimultak a rendszerbe. Nem az a cél, hogy erős akaratú emberekké formálják őket, hanem olyanokká, akik elég elégedetlenek az életükkel ahhoz, hogy a fogyasztással vigasztalják magukat.

Stern felesége szerint a gyerekeknek születésük után kell „újjászületni” ahhoz, hogy szabadon kibontakozhassanak, rájöjjenek és eldöntsék, hogy mit szeretnének. Anélkül, hogy ellopnánk tőlük a gyerekkorukat. Ezt az örömöt nekünk, felnőtteknek kell megadnunk nekik.

A Waldorf titka

Létezik olyan iskolatípus, ahol tekintetbe veszik mindezt: a Waldorf iskola és a Waldorf óvoda. A tantárgyi oktatás mellett itt nagy fontosságot tulajdonítanak a művészi és kézműves tantárgyaknak is. A gyerekeket és a fiatalokat nemcsak intellektuális, hanem kreatív, művészi, gyakorlati és szociális téren is fejlesztik. Ezért minden tanuló részt vesz kézimunka foglalkozásokon, amelyeken együtt varrnak, szabnak, kötnek és műhelyfoglalkozásokon, ahol fűrészelnek, kalapálnak és reszelnek. A kertművelés és az euritmia is a tanterv része – ez utóbbinál a nyelvet és a zenét mozgás segítségével jelenítik meg. A tudományos eredmények igazolják, hogy a gyerekek a művészi formákon keresztül mindezen jócskán túlmutató képességekre tesznek szert.

Az iskolatípus különlegessége, hogy a diákok 12 tanéven át egy osztályközösséget alkotnak – közben nincs osztályozás és nem kell folyamatosan egy helyben ülni. A Waldorf iskola elsődleges célja nem az, hogy felkészítsen az egyetemre – érettségivel vagy szakmával is zárulhat a tanulás –, hanem az, hogy elsősorban az első években felébresszék a gyerekekben a tudásvágyat. Kialakuljon bennük a motiváció. Nem a teljesítménynyomás miatt, hanem mert érdeklődnek az egyes témák iránt. Az oktatás mindig a diákokat körülvevő világhoz kapcsolódik. Fontos a törvényszerűségek és az összefüggések megismertetése is. Összességében nem kizárólag a tudásátadás a cél, hanem az egyes tanulók teljes fejlődésének kísérése egy bizonyos időszakban.

A Waldorf-pedagógia fontos eleme az epochális oktatás. Ennek keretében a tanulók egy ideig elsősorban egy területre koncentrálnak: például több héten át intenzíven foglalkoznak matematikai, vagy földrajzi vagy történelmi témákkal – vagy egy idegen nyelvvel. Mondjuk napi két órát egy matematikai problémának szentelnek, így valóban el tudnak benne mélyedni. Három hét múlva azután másik tantárgynak szentelik a figyelmüket.

Ép testben ép lélek!

A Waldorf iskolákban és óvodákban a szalutogenezisre is nagy hangsúly esik. Ez az egészség elérését és megőrzését jelenti, hogy ne is alakulhassanak ki betegségek. Ez az egyensúly akkor jön létre, ha a test és a lélek összhangban áll egymással. Számos szempontból egyensúlyra kell törekedni: az aktivitás és a passzivitás, a feszültség és az ellazulás, a koncentráció és a szemlélődés között. Ezen kívül saját érdekünk és mások érdeke között is. A szalutogenezis részeként minden reggel és igény szerint más időpontokban is élénkítő gyakorlatokat végeznek: a diákok szavalnak, tapsolnak vagy ellazítják az izmaikat és a testüket. Csak ezután kerül sor a szellemi terhelésre.

Bár a Waldorf-pedagógia sokban különbözik az átlagostól, teljesen nem tudja függetleníteni magát a társadalmi kényszertől. A végén a Waldorf-diákoknak is mindenki számára kötelező vizsgákat kell tenniük. Itt teljesíteniük kell, amennyiben meg akarják szerezni az érettségit. Mindenesetre legalább az idáig vezető úton elsajátították a megfelelő hozzáállást és mindenek előtt örömüket lelték a tanulásban.

„Segíts, hogy magam csinálhassam!” – Montessori

Hasonló elvet képviselnek a Montessori iskolák és óvodák is. Ott is az egyes diákok személyisége áll a középpontban. Abból indulnak ki, hogy minden gyerekben benne szunnyad a saját életének terve – a maga erősségeivel, gyengéivel és egyedi képességeivel együtt. A tanárnak az a feladata, hogy segítsen neki a kibontakozásban, hogy megvalósíthassa élete tervét. A Montessori-pedagógia irányelve így hangzik: „Segíts, hogy magam csinálhassam!”.

De pontosan hogyan kell ezt érteni? Ebben a tanár, a nevelő és mindenekelőtt a szülő szerepe a döntő. A Montessori elvei szerint nem szükséges a kisgyereket folyamatosan szórakoztatni. Sokkal inkább lehetőséget kell neki biztosítani, hogy maga fedezze fel, mi érdekli. A tanár sem „programot” biztosít, és nem is tudást tölti tölcsérrel a diákok fejébe, hanem megfigyeli őket és értelmezi a viselkedésüket. Kéznél van, amikor a diák valami újat szeretne megtanulni és előkészíti a tanulási anyagokat. Szabad kezet biztosít a gyerekeknek abban, hogy mi érdekli őket, ugyanakkor arra biztatja őket, hogy tartsanak ki a megkezdett tevékenység mellett és fejezzék be.

Így a gyerekek saját motivációból tanulnak, a képességeikre és az igényeikre tudnak koncentrálni és önállóak. A saját tempójukban tudnak fejlődni és nem hasonlítgatják őket össze egymással. Ezért itt sincs szükség osztályozásra.

Egy, kettő vagy három?

Az önálló cselekvés azt is magában foglalja, hogy a gyerekek önálló döntéseket hozhatnak. Számos, őket érintő döntésbe bevonják őket – például hogy hová menjenek osztálykirándulásra, melyik dalt énekeljék legközelebb vagy melyik képet függesszék fel az osztályterem falára. A döntést átfogó tájékoztatás előzi meg, hogy a gyerekek kialakíthassák a saját véleményüket. Utána felkérik őket arra, hogy szabadon nyilvánuljanak meg a témával kapcsolatban. A véleményüknek súlya van.

Az a nehézség ebben, hogy a gyerekek nem dönthetnek mindenről szabadon, mivel bizonyos normákhoz és értékekhez tartaniuk kell magukat. A gyerekek döntései nem mindig átgondoltak és gyakran hirtelen ötlettől vezéreltek, mert még nem zárult le a fejlődési folyamatuk. Ez nem minden helyzetben előnyös. Ezért a tanárnak mérlegelnie kell, hogy milyen mértékben hagyatkozik a gyerekek akaratára.

Ha a gyerekeket hagyják szabadon fejlődni, akkor önálló és önbizalommal teli személyiségekké válnak. Természetesen az önállóságban az is benne van, hogy a gyerek időnként problémába ütközik. Csak éppen itt rájuk van bízva, hogy megbirkózzanak vele, nem oldják meg helyettük azonnal a felnőttek. Így a gyerekek megpróbálnak megoldást találni és megküzdenek az első nehézségekkel. Az is előfordul, hogy kudarcot vallanak, mint ahogyan néha később, a felnőtt életben is kudarcot vall az ember. Ezzel azonban a gyerekek értékes tapasztalatokat gyűjtenek, amelyeket útravalóul elvisznek magukkal az életbe.

Az erősségek erősítése

A Montessori-pedagógia nem arra koncentrál, ami nem megy a gyereknek, hanem a tehetségét és a képességeit igyekszik kibontakoztatni. A felnőttek bátorítják és támogatják a gyerekeket, így még jobban ki tudják bontakoztatni az erősségeiket. Nem arról van szó, hogy minden ok nélkül dicsérik őket, hanem hogy őszinte támogatással pozitív hatást gyakorolnak rájuk.

A Montessori-nevelés már a születés után kezdetét veszi. A gyermek ugyanis az első hat életévben különösen érzékeny a külvilágból érkező ingerekre. Ilyenkor alakul ki a személyisége és a képességei. Ezekben az években nagyon erős benne a tudásszomj.

Félre a merev szabályrendszerrel

Maria Montessori az első nők egyike volt, akik orvosi diplomát szereztek. A XIX. század végén kifejlesztett egy új pedagógiai irányzatot, amely a gyermeket, mint személyiséget állította a középpontba. Ezzel mindenek előtt a hagyományos oktatási módszerekkel kívánt szakítani, amelyek szigorú keretek közé szorították a tanulást. Ezek a szabályok a felnőttektől származtak és nemigen voltak tekintettel a gyerekek valóságára.

A koncepció gyümölcsözőnek bizonyult, mert a Montessori iskolákból számos híresség került ki: a brit királyi ház két hercegétől kezdve Gabriel García Márquez Nobel-díjas írón és Friedensreich Hundertwasser művészen át egészen a Facebook alapítójáig, Mark Zuckerbergig. Viszont nem minden gyerek tud élni ezzel az önállósággal. Ez ugyanis azzal jár, hogy a diákoknak maguknak kell gondoskodniuk a tanulásról és nem irányítja őket senki. Ez akár el is bizonytalaníthatja a gyerekeket.

Vagy talán nincs is szükség iskolára?

Arno Stern egyáltalán nem is adta be a fiát iskolába. A szülők hagyták teljesen szabadon fejlődni. Boldog és gondtalan gyerekkora volt, mert különleges helyzete révén ismeretlen volt számára a vizsgadrukk. Megőrizte az önbizalmát, mert soha nem hasonlítgatták senkivel és nem kellett bizonyítania. A szülei nem várták el tőle, hogy olyasmit tanuljon, ami nem érdekli; így olyan területeken mélyedhetett el, amelyek lenyűgözték. Csak későn tanult meg olvasni – ez egy kicsit már nyugtalanította a szüleit. De egyszer csak feltámadt benne a vágy, hogy elsajátítsa ezt a képességet. Egyszerűen szüksége volt rá ahhoz, hogy továbblépjen. Ugyanis tudni akarta, hogy működik a villanyvasút – ezért szétszedte. Azonban csak írott forrásokból tudott további információhoz jutni. Ezért megtanult olvasni.

Összességében az esetében a tanulás mintegy mellékesen zajlott. Mindig akkor tanult, amikor kedve tartotta. Így a francia anyanyelvű fiú többek között akár napi hat órán át is gyakorolta a német nyelvet, mert érdekelte. André Stern jelenleg gitárkészítő, zenész és könyvszerző – és jól beszél németül. A nagy szabadság és a lelkesedés fenntartása motiválta a fejlődésben.

Mi van, ha Jancsi nem tanul semmit?

Pontosan mi zajlik tanulás közben az agyban? Ennek megértéséhez tudatosítanunk kell, hogy az agy már születéskor „készen” van. Minden agysejtünk megvan már ilyenkor. Ami hiányzik, az az agysejtek közötti kapcsolat. És pontosan ez történik, amikor tanulunk: új kapcsolatok épülnek ki az agysejtek között. Amikor valamilyen tevékenységet elsajátítunk, akkor először kialakulnak, majd megszilárdulnak ezek az idegpályák. Ezért olyan nehéz kivetkőzni a kialakult szokásokat: ilyenkor ugyanis a már meglevő kapcsolatokat újakkal kell helyettesíteni. Ha nem használjuk valamelyik agyterületünket, mert már nem gyakorlunk valamilyen tevékenységet, akkor meggyengülnek ezek a kapcsolatok.

Lenyűgöző, ugyanakkor fontos tisztában lenni vele, hogy a legtöbbet az első életévek során tanulunk. A gyerekek ilyenkor rohamléptekben tanulnak: szivacsként szívják magukba a tudást és az új képességeket. Csak később kerül sor a „finomhangolásra”, amikor a részleteket tisztázzuk magunkban. Az agy úgy szabályozza a kisgyerekek tanulási folyamatát, hogy először az egyszerű dolgokat sajátítják el, azután fokozatosan a bonyolultakat. Néhány éves korban az agy lelassítja a tanulási sebességet, hogy onnantól kezdve kis lépésekben szerezzen aprólékosabb tudást. Ennek a későbbi szakasznak az az előnye, hogy az agy innentől jól és hosszú távon meg tudja jegyezni a tanultakat – ez korábban nem volt jellemző.

17 éves és már öreg

Az idősebbek tanulási sebessége a gyerekéhez képest már csupán tíz százalékos. Az „idősebb” alatt a 17 év fölöttiek értendők. Ezeknek az „öreguraknak” és „öreg hölgyeknek” az agya még mindig képes új információ felvételére, de a folyamat egyértelműen lelassul. Tehát tényleg van valami igazság a mondásban, miszerint „Amit Jancsi nem tanult meg, János sem fogja.” A felnőttek leginkább úgy sajátítanak el új tudást és új képességeket, hogy az agyban korábban kialakított pályákat kissé átrendezik.

Tudtad?

A frissen szült anyák agya teljesen átrendeződik. Ezért a szülés utáni első hat hétben „nincsenek a topon”. 
Bezzeg utána! Miután az agy átalakult, jobban teljesít, mint korábban.

Szemléletes példa az agyműködésre: a kisbabák már héthónapos korukban felismerik a nyelv általános szerkezeteit, már ismerik az egyszerű nyelvtani szabályokat. De ezeket nem kellett aktívan megtanulniuk, az agyuk csak úgy mellékesen elsajátította. A hatéves gyermek minden nyelvtani szabályt ismer, egész egyszerűen azért, mert egész idő alatt anyanyelvi környezetben volt. Ezért a kisgyermekek még gond nélkül megtanulnak egy idegen nyelvet is. Ha viszont valaki 70 éves, és csak az anyanyelvén beszél, annak kemény dió lesz a nyelvtanulás. De ha valaki ugyanennyi idősen már beszél négy idegen nyelven, akkor hasonlóan egyszerűen és gyorsan meg tud tanulni még egy nyelvet – ugyanis az agyában létrejött kapcsolatokra tud támaszkodni. Már nem lesz szüksége hat évre úgy, mint egy kisbabának.

Paradox cipősdoboz

Manfred Spitzer szerint az agyunk egyfajta „paradox cipősdoboz”: minél többet pakolunk bele kisgyermekkorunkban, annál több fér bele később is. Ezért jó, ha a gyerekek korán, és mindenek előtt megfelelő dolgokat tanulnak. Minél hamarabb támogatni kezdi a szülő vagy a nevelő a gyermeki fejlődést, annál jobb. Hiszen ha 17 éves korig nem alakulnak ki kapcsolatok az agyban, akkor már csak sokkal nehezebben fognak. Éppen ezért jár súlyos következményekkel, hogy néhány országban a gyerekek nem élvezhetik az oktatás előnyeit, mert kicsi koruktól kezdve hozzá kell járulniuk a családjuk eltartásához.

Tudtad?

Lefekvés előtt maximum 12 órát célszerű tanulni. Ugyanis ha tényleg megértettük azt, amit el akarunk sajátítani, akkor az agyunk még elvégzi a szükséges ismétléseket – és utána kerül minden a helyére a nagyagyban. Ezért éppen vizsgaidőszakokban fontos, hogy többet aludjunk. Ha nem alszunk eleget, akkor nem minden kerül át a rövid távú memóriából a nagyagyba – így részben feleslegesen tanultunk.

Az óvodában és az általános iskola első osztályaiban tanultak hatással vannak a későbbi életünkre. Ekkor alapozzák meg az óvónők és a tanítók az élethosszig tartó tanuláshoz fűződő viszonyt. Mivel manapság egyre gyorsabban elavul a tudás, fontos, hogy meghozzuk a gyerekek kedvét a folyamatos tanuláshoz és erre készítsük fel őket. Az tud legjobban boldogulni napjainkban a munka és a mindennapok világában, aki képes tanulni és megőrzi a tudásszomját. De az iskola eddig nem helyezett hangsúlyt erre a képességre.

Első az óvoda

Mivel a kezdetek döntő fontosságúak, már az óvodában meg kellene alapozni az élethosszig tartó tanulást. Németországban ez nehézkes, mert az óvónők alulfizetettek. Az egyetemi tanárokhoz képest az általános iskolai tanítók is jelentősen kevesebbet keresnek, holott a fent vázolt okokból fontosabb a teljesítményük. Az is probléma, hogy Németországban – a szomszédos Franciaországgal ellentétben – nem díjmentes az óvoda.

Van mit javítani a rendszeren. Ezt a cikk elején említett tény is bizonyítja, miszerint viszonylag sok gyerek még az általános iskolai tanulmányait sem fejezi be.

A korai fejlesztés során gyakran felmerül a kérdés, hogy a tanulás első éveiben célszerű-e digitális eszközöket használni? Manfred Spitzer agykutató szerint a válasz egyértelmű nem. A kisgyerekeknek érzékszervi ingerekre van szükségük: szaglásra, ízlelésre és tapintásra. A tabletek és a laptopok nem nyújtják mindezt. Az ujj-játékok sokkal jobbak. Hiszen az ujjaink segítségével tanulunk meg számolni: a kezünk neurobiológiailag összefügg a számokkal. Tudományos kísérletek igazolják, hogy ha az ujjaink segítségével tanulunk számolni, az nem lebecsülendő hatással jár arra nézve, hogy hogyan bánunk felnőtt korunkban a számokkal. Ezért egyértelműen meg kellene tartani az ilyen hagyományos tanulási módszereket.

Hogyan tovább?

Most biztosan felmerül az olvasóban a kérdés, hogy hogyan tovább. Hogyan tudnának hatékonyabban tanulni a gyerekeink? Először is a jelenlegi oktatási módszereket alaposan át kellene dolgozni a fent említett szempontok alapján. Hiszen ezek a módszerek csak bizonyos feltételek között működőképesek. Amikor ismételten azt látjuk, hogy egy módszer nem célravezető, akkor mindenképp tanácsos változtatni rajta. Jó irányba vezetne, ha felszámolnánk a versenyeztetést, és megőriznénk a gyerekek kíváncsiságát, tudásszomját és kreativitását. Ha a gyerekek az érdeklődésüket követnék. Hiszen aki azt teheti, amiben a legjobb, akkor még jobbá válik benne. És így mindenki jól jár.

Miért írtuk meg ezt a cikket?

Nap mint nap azzal foglalkozunk, hogy mire van szükségük a gyerekeknek a megfelelő fejlődéshez, mi tesz jót és mi szerez örömöt nekik. Az ennek során szerzett ismereteket a termékfejlesztésben is felhasználjuk. Mert aki igazán jó játékot akar készíteni, annak jól kell ismerni a gyerekeket és az igényeiket. Úgy gondoljuk, hogy ebben elég jók vagyunk.

Hogy néz ki az alternatív tanulás a gyakorlatban? Ebből a blogbejegyzésből megtudhatod: „Tulajdonképpen egészen jó a suli“.

Megjegyzések:

1. George Land. Evidence that children become less creative over time (and how to fix it)
2. Ken Robinson sagt: Schule erstickt die Kreativität
3. Manfred Spitzer. Wie Kinder lernen und was man darüber wissen sollte. Vortrag in Düsseldorf, 23.3.2012
4. Vera F. Birkenbihl. Pauken. Elternnachhilfe. mvg Verlag, 2. Aufl., 2020.
5. Vera F. Birkenbihl. Von null Ahnung zu etwas Türkisch 2007
6. Erwin Wagenhofer. Alphabet: Angst oder Liebe. Film, Deutschland, 2014.
7. Die Schule: die école maternelle. Karambolage. arte
8. Yakamoz Karakurt. Mein Kopf ist voll!
9. Vera F. Birkenbihl. Offizielle Website
10. Bund der freien Waldorfschulen
11. Montessori-Schule
12. Montessori Pädagogik. Montessori Lernwelten
13. Empowerment in der Montessoripädagogik. Montessori Lernwelten
14. Berühmte Montessori-Schüler. Montessori Fachoberschule Franken